Régi könyvek meséi - illusztráció sorozat régi könyvekből válogatott történetekhez
-------------------------------------------
Tales from old books - personal illustration series for selected stories from old books
illusztrációm Roy Chapman Andrews : A sarkoktól az egyenlítőig (1932) c. könyvének XVII. fejezetéhez
“1920-ban, amikor Wu Pei-Fu kiűzte az Anfu sereget, Peking teljesen el volt zárva a külvilágtól, míg egy nemzetközi vonat ki nem indult a városból. Természetes, hogy diplomáciai oka is lehetett, miért kellett Tiencinbe vonatot indítani, de mi csak egyről hallottunk és az volt a legelfogadhatóbb : kifogyott a városban a whiskey és a szódavíz. Hogy lehett volna a körülzárt idegenektől olyat kívánni, hogy nyugodtan megüljenek a szálló tetetjén berendezett kertben és a rekkenő nyári éjszakákon whiskey és szódavíz nélkül nézzék a háborút? Ez már tűrhetetlen volt. A vonat elment és meghozta a szükséges kortyolgatnivalókat. “
illusztrációm R.H.Bruce Lockhart : Egy brit diplomata emlékei c. könyvének (1932) “moszkvai színjáték / 1.” fejezetéhez
“ Amikor megittam az első pohár vodkát és először ettem kaviárt úgy, amint kell, meleg kalácsban, tudatára ébredtem, hogy más világba kerültem, amelyben primitívség és dekadencia egymás mellett élnek. Ha ekkor egy jós megjövendölte volna, hogy hét évvel később megint itt fogok ülni, ugyanebben a csarnokban, hogy egészen egyedül leszek, elszakítva minden barátomtól, ellenséges bolsevikekkel körülvéve, hogy azon a helyen ahol most Koncsik hadonászik, Trockij fogja elárulni jelenlétemben az ántántot, a szemébe nevettem volna. Itt történt 1918-ban, hogy mint Trockij vendége résztvettem a bolseviki központi végrehajtóbizottság első ülésén és akkor fogtam kezet először és egyetlen alkalommal Sztálinnal.”
illusztrációm R.H.Bruce Lockhart : Egy brit diplomata emlékei c. könyvének (1932) “maláji inasévek / 2.” fejezetéhez
“Mint Fauconnier hőse, eljutottam arra a megismerésre, hogy mindazok az országok amelyekben az ember nem élhet meztelenül az év minden szakában, örök időkre el vannak ítélve munkára, háborúra és az erkölcsi törvények kietlen börtönére.”
illusztrációm Mungo Park : A Gambiától a Nigerig (1795-1797) előszavához
“John Ledyard Egyiptom felől igyekezett behatolni a Niger tájékára : meghalt mielőtt csak bele is foghatott volna küldetésének végrehajtásába. Ő utána Lucas indult neki az útnak Tripoliszból. Ötödnapra visszafordult. Houghton őrnagy sorsa volt a legtragikusabb. Houghton, a marokkói brit konzul, majd a Verde-fok közelében lévő egyik kis sziget erődjének, a Fort Goree-nak a parancsnoka, a bennszülöttek életének kitűnő ismerője, különösen rátermettnek látszott a feladatra, hogy behatoljon Szenegambia vadonaiba. A Gambia mentén készült Timbuktuba, és Hausszába. 1790-ben indult. Simán, baj nélkül érte el Ludamar ország határát. Ott, Dzsarra mellett, rajtaütöttek a mórok. Kifosztották és addig éheztették amíg nyomorultul el nem pusztiult. Az is meglehet, hogy már előbb agyonverték. Gambia-menti kereskedők mesélték később, hogy Bambara királyának parancsára gyilkolták meg. Laidley, az egyik pizaniai angol gyártelep vezetője, ajándékokkal, ígéretekkel igyekezett hozzáférkőzni a bennszülöttek fejedelméhez, hogy a szerencsétlen sorsú utazónak legalább a naplóit megmentse. Nem sikerült. Houghton őrnagy expedícióját nyomtalanul elnyelte Afrika könyörtelen földje. Watt és Winterbottom 1794-ben az éghajlatnak estek áldozatul, ők is zenegambia vértanúi.”
illusztrációm Aage Krarup Nielsen : A trópusokon át a déli jeges tengerr c. könyvének ( 1920 ) “Afrikai sorsok” fejezéthez
“ Különös alakok bukkannak fel itt Dakarban, hogy aztán éppoly hirtelen eltűnjenek, de némelyikük valami kifürkészhetetlen okból mégis ittragad ebben az afrikai fészekben. A sorstól erre-arra vetett emberek ezek akiknek kalandjai s élményei akárhány regényre elegendő anyagot szolgáltathatnának, úgy hogy a szerzőnek csupán csak a fejezetcímet kellene fölibük írni.
Naponta elmegyek a kis bolt előtt, amelynek nyitott ajtajában Barbusse apó inggujjban üldögélve, szívja barna cseréppipáját.
Barbousse apó specialista az afrikai képeslapokban és benszülötteket ábrázoló fényképekben. Egész üzlethelyisége, kezdve a padlótól föl a mennyezetig, csupa spanyolfal, amleyek telisteli vannak képeslapokkal és fényképekkel.
Sok esztendővel ezelőtt - hogy mikor, senki sem tudja pontosan - gyalog érkezett a dakari partra az ország belsejéből, kezében egyetlen kis táskával, amely fényképezőgépén kívül nem sok egyebet tartalmazott s egy bennszülött kíséretében, aki lemezekkel telt nagy ládát cipelt utána.
Eleddig még senki sem tudta kideríteni, hol mindenfelé csatangolt és mi mindenhez fogott, mielőtt arra a gondolatra jutott, hogy a sötét világrészt egyesegyedül bebarangolva, fényképeket gyűjtsön. Ám vállalkozása dús aratást eredményezett, amit annak a csodálatos, szinte azt mondhatni, titokzatos képességének köszönhetett, hogy nagyszerűen tudoitt bánni s érintkezni a bennszülöttekkel. Vad és harcias törzsek, amelyek a legnagyobb élvezettel faltak volna föl jámbor s irántuk jóakaratot tanusító hittérítőket, vendégszerető fogadtatásban részesítették, sőt még azt is megengedték neki, hogy főnöküket legszebb asszonyaikkal egyetemben lefényképezze. Barangolásai folyamán a különböző népek és törzsek nyelvének, életmódjának és jellemző sajátosságainak nagyobb ismeretére tett szert, mint akárhány tudományos kutató.
Naponta elmegyek a kis bolt előtt, amelynek nyitott ajtajában Barbusse apó inggujjban üldögélve, szívja barna cseréppipáját.
Barbousse apó specialista az afrikai képeslapokban és benszülötteket ábrázoló fényképekben. Egész üzlethelyisége, kezdve a padlótól föl a mennyezetig, csupa spanyolfal, amleyek telisteli vannak képeslapokkal és fényképekkel.
Sok esztendővel ezelőtt - hogy mikor, senki sem tudja pontosan - gyalog érkezett a dakari partra az ország belsejéből, kezében egyetlen kis táskával, amely fényképezőgépén kívül nem sok egyebet tartalmazott s egy bennszülött kíséretében, aki lemezekkel telt nagy ládát cipelt utána.
Eleddig még senki sem tudta kideríteni, hol mindenfelé csatangolt és mi mindenhez fogott, mielőtt arra a gondolatra jutott, hogy a sötét világrészt egyesegyedül bebarangolva, fényképeket gyűjtsön. Ám vállalkozása dús aratást eredményezett, amit annak a csodálatos, szinte azt mondhatni, titokzatos képességének köszönhetett, hogy nagyszerűen tudoitt bánni s érintkezni a bennszülöttekkel. Vad és harcias törzsek, amelyek a legnagyobb élvezettel faltak volna föl jámbor s irántuk jóakaratot tanusító hittérítőket, vendégszerető fogadtatásban részesítették, sőt még azt is megengedték neki, hogy főnöküket legszebb asszonyaikkal egyetemben lefényképezze. Barangolásai folyamán a különböző népek és törzsek nyelvének, életmódjának és jellemző sajátosságainak nagyobb ismeretére tett szert, mint akárhány tudományos kutató.
Később aztán Dakarban telepedett meg és azzal foglalkozott, hogy francia tengerészkatonáknak s a Dakar kikötőjét érintő nagy délamerikai hajóvonalak utasainak afrikai fényképeket adjon el. Üzlete virult, felvirradt a képeslevelezőlapok aranykora, Barbousse vállalkozásából világkiviteli cég fejlődött ezen üzletágban. (…)
Barbousse vagyona egyenes arányban növekedett üzlete forgalmával, azonkívül még szerencsés spekulációk is megsokszorozták. Takarékos ember volt, határozott tervekkel nézett a jövő elé. Egy szép napon néhány millió frankot tudhatott magáénak.
Ekkor bezárta üzletét és Párizsba ment, hogy az Afrika forró ege alatt átélt sok hosszú esztendő fáradalmaiért és nélkülözéseiért ott kárpótolja magát. Több éven át élt Párizs örvénylő forgatagában s életvidám bacchánsok és bacchánsnők egész seregétől környezve, ünnepelte a város zajos éjszakáit, míg csak az utolsó frankjának is nyakára nem hágott.
Egy szép napon aztán, kezében képeslapokkal telt kis táskával, Barbousse ismét partraszállt Dakarban, hol a kikötő közelében kicsiny boltot nyitott. Az egykori napok jó üzletei és nagy bevételei nem tértek vissza többé, hanem azért Barbousse apó - így hívják fehér hajáért - aki kicsiny boltjának árnyékában irónikus és világismerő voltaire-i arckifejezéssel üldögélve, flegmatikusan szívja ócska, barna cseréppipáját, egyáltalán nem tartozik az élet megvertjei közé - sőt ellenkezőleg. Azzal a méltóságteljes ünnepélyességgel, amellyel egy tengernagy osztja ki a becsületrend keresztjét, nyújtja át képeslapjait a francia tengerészkatonáknak. Midőn gondolataiba merülten ül boltjában, távoli emlékek és tapasztalatok mosolya játszadozik az ajkán, ahogyan csak olyan ember tud mosolyogni, aki az életet minden sivatagával és oázisával együtt megismerte.”
Barbousse vagyona egyenes arányban növekedett üzlete forgalmával, azonkívül még szerencsés spekulációk is megsokszorozták. Takarékos ember volt, határozott tervekkel nézett a jövő elé. Egy szép napon néhány millió frankot tudhatott magáénak.
Ekkor bezárta üzletét és Párizsba ment, hogy az Afrika forró ege alatt átélt sok hosszú esztendő fáradalmaiért és nélkülözéseiért ott kárpótolja magát. Több éven át élt Párizs örvénylő forgatagában s életvidám bacchánsok és bacchánsnők egész seregétől környezve, ünnepelte a város zajos éjszakáit, míg csak az utolsó frankjának is nyakára nem hágott.
Egy szép napon aztán, kezében képeslapokkal telt kis táskával, Barbousse ismét partraszállt Dakarban, hol a kikötő közelében kicsiny boltot nyitott. Az egykori napok jó üzletei és nagy bevételei nem tértek vissza többé, hanem azért Barbousse apó - így hívják fehér hajáért - aki kicsiny boltjának árnyékában irónikus és világismerő voltaire-i arckifejezéssel üldögélve, flegmatikusan szívja ócska, barna cseréppipáját, egyáltalán nem tartozik az élet megvertjei közé - sőt ellenkezőleg. Azzal a méltóságteljes ünnepélyességgel, amellyel egy tengernagy osztja ki a becsületrend keresztjét, nyújtja át képeslapjait a francia tengerészkatonáknak. Midőn gondolataiba merülten ül boltjában, távoli emlékek és tapasztalatok mosolya játszadozik az ajkán, ahogyan csak olyan ember tud mosolyogni, aki az életet minden sivatagával és oázisával együtt megismerte.”
illusztrációm Aage Krarup Nielsen : A trópusokon át a déli jeges tengerre c. könyvének ( 1921 ) “Afrikai napok” fejezéthez
“… a forró égövi klíma állítólag minden fehér nőre előbb-utóbb végzetessé válik, hacsak a férje nincs olyan helyzetben, hogy az esős évszakkal járó kellemetlenségek elől évenkint európai útra küldje. De hát egy fiatal asszonyt négy hónapra magára hagyni és Franciaországba utaztatni nagyon költsléges és több okból igen kockázatos dolog. Ha a nő túllépte első virágzásának korát, amikor még gyújtóan hat ránk a szeme a trópusi sisak alól, járása könnyed, rugalmas, érzékeit csiklandozza a vérforraló napfény és a mézeshetek boldogsága : hamarosan bekövetkezik az idő hogy a tunya ernyedtség és közöny folytán elnehezedik vagy pedig lesoványodik és vérszegénység, kedvetlenség és kimerültség lepi meg. (…)
E tiszteletreméltó és törvényes fehér hölgyeken kívül, akiket mindenki ismer, Dakarban minden színű és nemzetiségű könnyelmű nők serege él. Sorsuk lejtőre vitte őket, Marseille és Casablanca után végtére Dakar könyörtelen napja alatt értek partot. Itt már nem sok marad hátra a mélybe vezető útból. (…)
Az itt letelepedett nőtlen európaiak némelyikének mulatt gyermekei vannak, törvénytelen viszonyok gyümölcsei. Házukba fogadták őket és különösen a leányokat, európai nevelésben és kiképzésben részesítik. Ezek a fiatal mulatt leányok gyakran ritka és sajátszerű szépséggel ragyognak, amely a forró napon, hol a fiatal európai nők hamar elvirulnak és elhervadnak, annál pompázóbb hatást gyakorol. De minden európai nevelésnek, minden kultúrának s a törvényesítésnek dacára sem az európai nők körébe sem a jobb társaságba nem fogadják be őket. (…)
A magányt bizony elég egyhangúnak érezhetik, mert ezeknek a fiatal mulatt nőknek éppúgy nem szabad kíséret nélkül kisétálniok, mint a francia leányoknak. Ám, ha az egyébként éber papa a szokásos lázroham ellen egy adag chinint vett be és korán nyugovóra tért, előfordulhat, hogy a pálmaliget sötét árnyai közt valaki titkos találkára suhan. Az európai formába való átolvasztás ellenére is még mindig a sötétszínű ősök forró és vad vére buzog a mulatt leány ereiben, meggondolás nélkül adja át magát könnyen hevülő és temperamentumos érzékeinek. Bronzszínű papnője egy éppoly vad és pogány szerelemnek, mint aminők őseinek nászos táncai voltak a telehold fényében, imbolygó pálmák alatt, Szenegál mély vadonjaiban. “
E tiszteletreméltó és törvényes fehér hölgyeken kívül, akiket mindenki ismer, Dakarban minden színű és nemzetiségű könnyelmű nők serege él. Sorsuk lejtőre vitte őket, Marseille és Casablanca után végtére Dakar könyörtelen napja alatt értek partot. Itt már nem sok marad hátra a mélybe vezető útból. (…)
Az itt letelepedett nőtlen európaiak némelyikének mulatt gyermekei vannak, törvénytelen viszonyok gyümölcsei. Házukba fogadták őket és különösen a leányokat, európai nevelésben és kiképzésben részesítik. Ezek a fiatal mulatt leányok gyakran ritka és sajátszerű szépséggel ragyognak, amely a forró napon, hol a fiatal európai nők hamar elvirulnak és elhervadnak, annál pompázóbb hatást gyakorol. De minden európai nevelésnek, minden kultúrának s a törvényesítésnek dacára sem az európai nők körébe sem a jobb társaságba nem fogadják be őket. (…)
A magányt bizony elég egyhangúnak érezhetik, mert ezeknek a fiatal mulatt nőknek éppúgy nem szabad kíséret nélkül kisétálniok, mint a francia leányoknak. Ám, ha az egyébként éber papa a szokásos lázroham ellen egy adag chinint vett be és korán nyugovóra tért, előfordulhat, hogy a pálmaliget sötét árnyai közt valaki titkos találkára suhan. Az európai formába való átolvasztás ellenére is még mindig a sötétszínű ősök forró és vad vére buzog a mulatt leány ereiben, meggondolás nélkül adja át magát könnyen hevülő és temperamentumos érzékeinek. Bronzszínű papnője egy éppoly vad és pogány szerelemnek, mint aminők őseinek nászos táncai voltak a telehold fényében, imbolygó pálmák alatt, Szenegál mély vadonjaiban. “
illusztrációm Ferdinand Ossendowski:
A szahara lelke c. könyvének (1925) “A kalózok városa” fejezetéhez
A szahara lelke c. könyvének (1925) “A kalózok városa” fejezetéhez
“ Továbbá itt van Cervantes barlangja, a híres kalóz, Murad forrása, aki félelmben tartotta Szardíniát és híres volt mint varázsló; a híres főníciai hajó, a Rusguniae romjai ; és valami sokkal modernebb és egészen más, “A vad asszony szakadéka”.
Ez a különös név azt a gondolatot kelti az emberben, hogy egy vad nő, talán a kabilok közül, itt valami nagy hőstettet hajtott végre vagy valamiféle kegyetlen bosszút állott. A valóságban egészen másképp áll a dolog. Rövid idővel azután hogy a franciák elfoglalták Algírt, egy fiatal és vonzó külsejű francia leány egy kis kocsmát nyitott itt, a hegyszakadékban, ahol abszintot és meg nem engedett italokat mért ki a helyőrség katonái között. A hatóság el akart járni ellene , de a harc hosszú és nehéz volt, mert a leány nyelve épp oly éles volt, mint a fogai és használta is őket, hogy itala ne jusson a rendőrök kezébe. “
Ez a különös név azt a gondolatot kelti az emberben, hogy egy vad nő, talán a kabilok közül, itt valami nagy hőstettet hajtott végre vagy valamiféle kegyetlen bosszút állott. A valóságban egészen másképp áll a dolog. Rövid idővel azután hogy a franciák elfoglalták Algírt, egy fiatal és vonzó külsejű francia leány egy kis kocsmát nyitott itt, a hegyszakadékban, ahol abszintot és meg nem engedett italokat mért ki a helyőrség katonái között. A hatóság el akart járni ellene , de a harc hosszú és nehéz volt, mert a leány nyelve épp oly éles volt, mint a fogai és használta is őket, hogy itala ne jusson a rendőrök kezébe. “
illusztrácóm Ferdínand Ossendowski : A sivatag népe c. könyvének (1926) “Egy feudális törzs az Atlaszban” fejezetéhez
“ A szusz törzsbeliek, fővárosuk Tarudant, a legszámosabbak s a legharciasabbak a hegyi törzsek között. Nem tartoznak a három fő berber faj ( Mesmidák, Zenaták és Szenhadsák ) közül egyikhez sem; a Slu tájnyelvet beszélik, világos, olajszínű az arcbőrük, kevés szőrzettel az arcukon s rendesen hajlékony, ügyes testűek. Ügyesek a késelésben s a görbe kumia rettenetes fegyver a kezükben. Az Almoravidák előtt a polgárháborúk idejében ennek a törzsnek az emberei rablók voltak s a Közép-Ázsiából Marokkóba vezető karavánutakon szedték a zsákmányukat.
Legendáikban beszéltek arról az időről, amikor őseik az egész területen uralkodtak, a Földközi-tenger partjáig, míg a betörő idegenek, valószínűleg a vandálok vagy normanok, vissza nem szorították őket délfelé.
A legenda azt is mondja, hogy visszavonulás közben nem vihették el magukkal minden kincsüket, tehát elrejtették őket különböző helyeken a Földközi-tenger és a Regreg-folyó között, különösen a Mamora erdőben.Azt is mondják hogy egyes marabutjaik egy-egy régi bőrdarabot és fémtáblát őriznek, amelyeken meg van jelölve az elrejtett kincsek helye. A Szusz törzsnek az a híre, hogy ők a legügyesebb kincskeresők, onnan eredhet, hogy eévesztették vagyonukat és hosszú ideig keresték. Egy öreg spanyol kereskedő mondotta, hogy bizonyos időkben a törzs minden egyes épkézláb tagja elindul észak felé, hogy keressék őseinknek ezeket a rejtekhelyeit.(…)
Midőn a nagy kaid-ok tűzzel és fegyverrel megalapították tekintélyüket az Atlasz-hegységben, a Szusz törzs kalózkodásának aranykora véget ért. Nem támadhatták meg büntetlenül a Szudánból, és Szenegálból Fezbe, Tangerbe, Meknesbe árukat és rabszolgákat vivő kereskedők karavánjait. (…)
Ezáltal a Szusz törzsbeliek, akik hozzászoktak a szabad, rabló életmódhoz, a zsákmányt kereső útonálláshoz, kénytelenek voltak letelepedni és földműveléssel foglalkozni. De ez nem volt a vérükben s valóságos tragédia volt, midőn nyomor s éhség ütött tanyát falvaikban Csak kevés földjük volt, s nem volt kjedvük az erdőt irtani, hogy több legyen. Ez a küzdelem a természettel a hegyek lejtőin, nem kalóznak való foglalkozás volt. “
illusztrációm Ferdynand Antoni Ossendowski : Állatok, emberek és istenek c. könyvének (1922) “A titokzatos Mongolország” fejezetéhez
“ A sors úgy akarta, hogy miután teljesülhetetlennek bizonyult az a tervem, hogy Tibeten át elérjem a Csendes-óceánt, az életemért küzdve és biztosságra törekedve, fél évet töltöttem el ebben az országban.(…)
Régi hű barátomat és engemet elkapott a rendkívül fontos és veszedelmes események forgószele, amely 1921-benvégigsöpört Mongolországon.
Mégis ennek a körülménynek köszönhetem, megismerhettem a csöndes, jószívű és becsületes mongol népet. A lelkében olvashtattam, láttam szenvedéseit és reményeit. Tanúja voltam a szorongás és félelem rettenetes állapotának, amelsen a misztérium borong ebben az országban, ahol. amisztérium betölti az egész életet. Megfigyeltem, amikor folyamok tompa dörgéssel széttörték a nagy téli hidegben jégláncaikat, láttam, amikor tavak emberi csontokat dobtak ki partjaikra, hallottam, amikor vad hangok szólaltak meg a hegyszakadékokban, sírszerű pusztaságokon tűzlángokat állapítottam meg, megpillantottam égő tavakat, fölnéztem hegyekre, amelyeknek csúcsai megmászhatatlanok, tekergőző, gödrökben áttelelő kígyók nagy rakásaira bukkantam, eljutottam folyamokhoz, amelyek örökké be vannak fagyva, találtam sziklákat, amelyek mintha megkövesedett tevék, lovasok és karavánok lettek volna és mindenütt a csupasz, csupasz hegyeket pillantottam meg, amelyeknek láncai a sátánnak a lenyugvó nap sugarában vérbe mártott köpenyéhez hasonlítanak. “
Régi hű barátomat és engemet elkapott a rendkívül fontos és veszedelmes események forgószele, amely 1921-benvégigsöpört Mongolországon.
Mégis ennek a körülménynek köszönhetem, megismerhettem a csöndes, jószívű és becsületes mongol népet. A lelkében olvashtattam, láttam szenvedéseit és reményeit. Tanúja voltam a szorongás és félelem rettenetes állapotának, amelsen a misztérium borong ebben az országban, ahol. amisztérium betölti az egész életet. Megfigyeltem, amikor folyamok tompa dörgéssel széttörték a nagy téli hidegben jégláncaikat, láttam, amikor tavak emberi csontokat dobtak ki partjaikra, hallottam, amikor vad hangok szólaltak meg a hegyszakadékokban, sírszerű pusztaságokon tűzlángokat állapítottam meg, megpillantottam égő tavakat, fölnéztem hegyekre, amelyeknek csúcsai megmászhatatlanok, tekergőző, gödrökben áttelelő kígyók nagy rakásaira bukkantam, eljutottam folyamokhoz, amelyek örökké be vannak fagyva, találtam sziklákat, amelyek mintha megkövesedett tevék, lovasok és karavánok lettek volna és mindenütt a csupasz, csupasz hegyeket pillantottam meg, amelyeknek láncai a sátánnak a lenyugvó nap sugarában vérbe mártott köpenyéhez hasonlítanak. “
illusztrácóm Ferdínand Ossendowski : Ázsiai titkok, ázsiai emberek c. könyvének (1925) “Árva vagyok a föld kerekén” fejezetéhez
“Középázsiában való hosszú tévelygés után, 1921-ben megint Usszuriföldre vettett a sors. A Hanka közelében voltam, amelyet hálás vadász és halászszívem sohasem fog elfelejteni. (…)
voltam Vlagyivosztokban, ahol, a gyönge orosz kultura Kína és Korea legrosszabb elemeivel találkozik. Ezúttal azonban nem tudományos kutatás végett vagy szórakozásból jártam itt. Ki akartam kutatni vajjon komolyan vehető-e az itt megindult bolsevikellenes mozgalom és mi várható tőle.
A szokásos orosz pártviszályt találtam, intrikát, polgárháborút és egyáltalán világos jeleit a kikerülhetetlen végzetnek, amely egy évvel később meg is látogatta ezt a vidéket.
Ezt a pompás, gazdag és mégis segítségre szoruló Usszuriföldet titokzatosan csalogató erdeivel, a büszke tigris, a vörös farkas és a párduc hazáját, a vándorló fekete ausztráliai hattyú, az indiai flamingó, a japán íbisz és a kínai daru etetőhelyét, ezt az országot a vörösök vad és törvényt nem ismerő, vértől és pálinkától részeg hordái mint normális emberi lények lakóhelyét elpusztítják.
Igaz, bölcs és emberbaráti kulturmunkának kellene megkezdődni; ezekből a hegyekből, folyókból tavakból, erdőkből és mezőkből a boldogság helyét teremthetné meg az emberi társadalom számára. Akkor aztán nem hiába volt a Teremtő bőkezű ehhez az országhoz, ő, aki a legenda szerint mindazt, ami más országokban és földrészekben megvan, teljes mértékben megadta az Usszuriföldnek.“
voltam Vlagyivosztokban, ahol, a gyönge orosz kultura Kína és Korea legrosszabb elemeivel találkozik. Ezúttal azonban nem tudományos kutatás végett vagy szórakozásból jártam itt. Ki akartam kutatni vajjon komolyan vehető-e az itt megindult bolsevikellenes mozgalom és mi várható tőle.
A szokásos orosz pártviszályt találtam, intrikát, polgárháborút és egyáltalán világos jeleit a kikerülhetetlen végzetnek, amely egy évvel később meg is látogatta ezt a vidéket.
Ezt a pompás, gazdag és mégis segítségre szoruló Usszuriföldet titokzatosan csalogató erdeivel, a büszke tigris, a vörös farkas és a párduc hazáját, a vándorló fekete ausztráliai hattyú, az indiai flamingó, a japán íbisz és a kínai daru etetőhelyét, ezt az országot a vörösök vad és törvényt nem ismerő, vértől és pálinkától részeg hordái mint normális emberi lények lakóhelyét elpusztítják.
Igaz, bölcs és emberbaráti kulturmunkának kellene megkezdődni; ezekből a hegyekből, folyókból tavakból, erdőkből és mezőkből a boldogság helyét teremthetné meg az emberi társadalom számára. Akkor aztán nem hiába volt a Teremtő bőkezű ehhez az országhoz, ő, aki a legenda szerint mindazt, ami más országokban és földrészekben megvan, teljes mértékben megadta az Usszuriföldnek.“
illusztrációm Ferdínand Ossendowski : Ázsiai titkok, ázsiai emberek c. könyvének (1925): “A tenger és a gyűlölet viharai” fejezetéhez
“ Leültem s elkezdtem gondolkozni a nagy emberi tragédián, az örökös, históriai tragédián, melynek szerzője a gyűlölet, szereplő személyei a népek, fajok, felekezetek, kereskedők, diplomaták, parlamentek és királyok, s amelynek előadása megakadás nélkül folyik századokon keresztül a barlanglakó ember társadalmi életének kezdete óta a pompás paloták és hatalmas dinasztiák napjaiig. “
illusztrációm Zboray Ernő : Tizenöt év Jáva szigetén c. könyvének (1936)
“A szent rizs” fejezetéhez
“A szent rizs” fejezetéhez
Aki azt hiszi, hogy a rizs annyit jelent a bennszülöttnek, mint fehér embernek a búza, az téved. Sokkal többet jelent, -mindent!
Mert ha nincs búza, akkor van rizs, van kukorica, van bab, borsó, répa, tök, van hús, szalonna, zsír és ha mindez nincs, van egy tál köménymagos leves és -bármennyire is szomorú- van még pálinka, amelyik ideig-óráig elfelejteti a kínzó éhségét.
De ha nincs rizs…akkor nincs semmi. És ez a legfurcsább. A buján termő trópusi föld ezerféle jót terem -a fehér embernek. De a bennszülöttnek semmi mást, csak rizst. Ha nincs rizs, nincs semmi, megszűnt az élet.
(…)
Itt a házam körül terülnek el az izzó napsütésben a rizsföldek. Látom őket évről-évre, amint lomha bivalyok, vagy dolgos kezek törik a földet.Látom, amint a víz előnti a földeket, amint csírázik a mag, amint szálankint elültetik őket a vízben álló földeken, amint nő egyre magasabbra, amint a bársonyos zöld takaró egyre magasabb lesz, amint kalászba szökken a rizs, varázslatosan, egyik napról a másikra. Látom, amint lassan sárgul, amint szálankint levágják őket, a megszámlálhatatlan sok millió rizsszálat. Évről-évre nézem, hogy miként születik és hal meg a rizs, hogy életet adjon ezermillió embernek. A rizs!
(…)
Azt mondják, hogy az egyiptomi piramisokat az Őskor mérnökei építették, akik tisztában voltak az anyag és az erő törvényeivel. A modern kor mérnökei utána mértek, utána számították a piramisokat, sehol egy milliméternyi hiba. Én nem hiszem, hogy az őskorban mérnökök lettek volna, akik a piramisokat építették. Kulik építették a piramisokat, mint ahogy most is kulik, egyszerű bennszülöttek építik a csodáltos öntözőcsatornákat, minden mérnöki tudás nélkül, de annál több ösztönös művészettel. A rizsültető kuli nem tanult senkitől hidrodinamikát és mégis pontosan ismeri a víz erejét, sebességét, de hiába kérdezné tőle valaki , hogy percenkint hány liter vizet kap a rizsföldje. “
Mert ha nincs búza, akkor van rizs, van kukorica, van bab, borsó, répa, tök, van hús, szalonna, zsír és ha mindez nincs, van egy tál köménymagos leves és -bármennyire is szomorú- van még pálinka, amelyik ideig-óráig elfelejteti a kínzó éhségét.
De ha nincs rizs…akkor nincs semmi. És ez a legfurcsább. A buján termő trópusi föld ezerféle jót terem -a fehér embernek. De a bennszülöttnek semmi mást, csak rizst. Ha nincs rizs, nincs semmi, megszűnt az élet.
(…)
Itt a házam körül terülnek el az izzó napsütésben a rizsföldek. Látom őket évről-évre, amint lomha bivalyok, vagy dolgos kezek törik a földet.Látom, amint a víz előnti a földeket, amint csírázik a mag, amint szálankint elültetik őket a vízben álló földeken, amint nő egyre magasabbra, amint a bársonyos zöld takaró egyre magasabb lesz, amint kalászba szökken a rizs, varázslatosan, egyik napról a másikra. Látom, amint lassan sárgul, amint szálankint levágják őket, a megszámlálhatatlan sok millió rizsszálat. Évről-évre nézem, hogy miként születik és hal meg a rizs, hogy életet adjon ezermillió embernek. A rizs!
(…)
Azt mondják, hogy az egyiptomi piramisokat az Őskor mérnökei építették, akik tisztában voltak az anyag és az erő törvényeivel. A modern kor mérnökei utána mértek, utána számították a piramisokat, sehol egy milliméternyi hiba. Én nem hiszem, hogy az őskorban mérnökök lettek volna, akik a piramisokat építették. Kulik építették a piramisokat, mint ahogy most is kulik, egyszerű bennszülöttek építik a csodáltos öntözőcsatornákat, minden mérnöki tudás nélkül, de annál több ösztönös művészettel. A rizsültető kuli nem tanult senkitől hidrodinamikát és mégis pontosan ismeri a víz erejét, sebességét, de hiába kérdezné tőle valaki , hogy percenkint hány liter vizet kap a rizsföldje. “
illusztrációm Gustav Nachtigal : Szahara és Szudán (1928 Világjárók kiadás) “Rablótársaság” fejezetéhez
“Csatlakoztam tehát a nyugtalan életű uled-szolimánok karavánjához. Kicsiny arab törzs ez, szétszórva, egyesített haderejük aligha érte el valaha az ezer főnyi lovast. Történetük roppant kalandos.
Ősi hazájuk a Földközi-tenger melléke. A Nagy Szirtisz környékén legeltették a nyájaikat, nyaranta meg Fezzan oázisaiba vonultak a datolyaszüretre. Súlyos belső meghasonulás következtében elvesztették függetlenségüket.A tripoliszi pasa szolgálatában öt nagy rablóhadjáratban vettek rész, Fezzantól a Csád-tó körüli országokig. Láttam öregeket akik résztvettek ezekben a harcokban. Csillogó szemmel beszéltek a régi szép időkről. Amikor ismét fölvirult, megerősödött a törzs, tizenkét éven át uralkodtak Fezzan fölött és nyugtalanították Tripoliszt. Később azonban a törökök hatalma megszilárdult Tripoliszban, leverték a szolimánokat, főnökük haldokolva megesküdött hogy önkéntes számüzetésbe vonul.
A legyőzöttek a szaharán át Borkuba, onnan Kanembe, a Csád-tó mellékjére vonulutak vissza. Bámulatos szívóssággal és vállalkozó kedvvel egymás után valamennyi törzset megtámadták a Bornuba vivő úttól keletreTibeszti és a Csád-tó között. Gyűlölték és rettegték őket.
Amerre elvonultak, minden elrabolhatót elraboltak. Egész vidékek elnéptelenedtek. Sikereik föltüzelték őket.Zsákmányra éhes kalandor északafrikai törzstársaik támogatásával szemet vetettek a tuaregek tevéire. Tudvalevő hogy az egész világon a tuaregeknek vannak a legkitűnőbb tevéik. A martalócok kedvelt célpontja volt Kauar oázis, a Bornuba vivő út mentén és az oázist körülvevő sivatag. Négy év alatt 50,000 tevét szedtek össze azon a tájon.
Azután következett a bűnhődés. A tuaregek 1850-ben mintegy 7000 emberrel, teveháton és lóháton, hirtelen fölbukkantak Kanemben, egy szoros völgyben rajtaütöttek az elbizakodott ellenségen és kézitusában a fegyverfogható férfiak színevirágát kiirtották. A főnök is elesett, családja hét tagjával együtt. Hazaz apja helyszínén mesélte el nekem a véres kudarcukat. Ő maga is résztvett a harcban. Alig huszadmagával maradt volt meg hímondónak. Lóháton menekültek. Barth, a német utazó, kevéssel ezután járt (1851-ben) Kanemben. Úgy emlékezik meg az uled-szolimánok törzséről, mint amely végleg el fog tűnni. Nem így történt. Szívós életereje megmentette a törzset. Az életben maradtakat Bornu védelmébe fogadta, lovat és fegyvert adott nekik és határőrökül alkalmazta őket Vadai ellen.
Jóllehet kevesen voltak s nem akadtak ekkoriban kiváló vezetőik, túlélték a válságos időt. Nemsokára már több száz főnyi lovast és gyalogost állítottak ki. Békét kötöttek a tuaregekkel, Borkut sikerült megtartaniuk és Kanemben egyre erősebben megvetették a lábukat.Amikor én ott megfordultam, messze földnek föltétlen urai voltak ismét az uled-szolimánok és éppúgy félték és gyűlölték őket mint virágzásuk idején. Portyázásaikkal még egyre nyugtalanították a szomszéd népeket. Mennél jobban elnéptelenedtek Kanem pusztái és Egei és Bodele lapájai, Kanemtől északkeletr, amelyek valamikor oly gazdagok tevékben s mentől inkább visszavonult a a kanemi lakosság a Csád-tó szigeteire, annál messzebre kiterjesztették rablóhadjárataikat.Még Darfurtól északkeletre is elkalandoztak.
Idő és tér nem szab határt a sivatag fiának. Elvándorol az a világ végéig, amíg tevét s élelmet talál s ahol fölüti sátrát vagy kunyhót rak magának : ott a hazája.”
Ősi hazájuk a Földközi-tenger melléke. A Nagy Szirtisz környékén legeltették a nyájaikat, nyaranta meg Fezzan oázisaiba vonultak a datolyaszüretre. Súlyos belső meghasonulás következtében elvesztették függetlenségüket.A tripoliszi pasa szolgálatában öt nagy rablóhadjáratban vettek rész, Fezzantól a Csád-tó körüli országokig. Láttam öregeket akik résztvettek ezekben a harcokban. Csillogó szemmel beszéltek a régi szép időkről. Amikor ismét fölvirult, megerősödött a törzs, tizenkét éven át uralkodtak Fezzan fölött és nyugtalanították Tripoliszt. Később azonban a törökök hatalma megszilárdult Tripoliszban, leverték a szolimánokat, főnökük haldokolva megesküdött hogy önkéntes számüzetésbe vonul.
A legyőzöttek a szaharán át Borkuba, onnan Kanembe, a Csád-tó mellékjére vonulutak vissza. Bámulatos szívóssággal és vállalkozó kedvvel egymás után valamennyi törzset megtámadták a Bornuba vivő úttól keletreTibeszti és a Csád-tó között. Gyűlölték és rettegték őket.
Amerre elvonultak, minden elrabolhatót elraboltak. Egész vidékek elnéptelenedtek. Sikereik föltüzelték őket.Zsákmányra éhes kalandor északafrikai törzstársaik támogatásával szemet vetettek a tuaregek tevéire. Tudvalevő hogy az egész világon a tuaregeknek vannak a legkitűnőbb tevéik. A martalócok kedvelt célpontja volt Kauar oázis, a Bornuba vivő út mentén és az oázist körülvevő sivatag. Négy év alatt 50,000 tevét szedtek össze azon a tájon.
Azután következett a bűnhődés. A tuaregek 1850-ben mintegy 7000 emberrel, teveháton és lóháton, hirtelen fölbukkantak Kanemben, egy szoros völgyben rajtaütöttek az elbizakodott ellenségen és kézitusában a fegyverfogható férfiak színevirágát kiirtották. A főnök is elesett, családja hét tagjával együtt. Hazaz apja helyszínén mesélte el nekem a véres kudarcukat. Ő maga is résztvett a harcban. Alig huszadmagával maradt volt meg hímondónak. Lóháton menekültek. Barth, a német utazó, kevéssel ezután járt (1851-ben) Kanemben. Úgy emlékezik meg az uled-szolimánok törzséről, mint amely végleg el fog tűnni. Nem így történt. Szívós életereje megmentette a törzset. Az életben maradtakat Bornu védelmébe fogadta, lovat és fegyvert adott nekik és határőrökül alkalmazta őket Vadai ellen.
Jóllehet kevesen voltak s nem akadtak ekkoriban kiváló vezetőik, túlélték a válságos időt. Nemsokára már több száz főnyi lovast és gyalogost állítottak ki. Békét kötöttek a tuaregekkel, Borkut sikerült megtartaniuk és Kanemben egyre erősebben megvetették a lábukat.Amikor én ott megfordultam, messze földnek föltétlen urai voltak ismét az uled-szolimánok és éppúgy félték és gyűlölték őket mint virágzásuk idején. Portyázásaikkal még egyre nyugtalanították a szomszéd népeket. Mennél jobban elnéptelenedtek Kanem pusztái és Egei és Bodele lapájai, Kanemtől északkeletr, amelyek valamikor oly gazdagok tevékben s mentől inkább visszavonult a a kanemi lakosság a Csád-tó szigeteire, annál messzebre kiterjesztették rablóhadjárataikat.Még Darfurtól északkeletre is elkalandoztak.
Idő és tér nem szab határt a sivatag fiának. Elvándorol az a világ végéig, amíg tevét s élelmet talál s ahol fölüti sátrát vagy kunyhót rak magának : ott a hazája.”
illusztrációm Dr Kalmár Gusztáv : Ismeretlen népek, névtelen földek c. könyvének Livingstone utolsó nagy útja és halála c. fejezetéhez
“ Stanley, látva hogy Livingstonet nem tudja visszavinni, elhatározta, hogy azon az úton amelyen jött, hazatér. Livingstione is csatlakozott hozzá. (…) 1872 dec. 26-án indultak meg és február 18-án érkeztek Unyanyembe (…). Itt átadta Stanleynek eddigi tanulmányait lepecsételve és számos levelet, gyermekeihez, ismerőseihez. Stanley egy hónap múlva elbúcsúzott Livingstonetól és Unanyembet elhagyta. Livingstone embereivel egy darabig elkísérte, majd a két felfedező elvált egymástól. Egyik sem gondolta, hogy ez az utolsó eset, hogy látták egymást.Mindegyiket bizonyos megelégedettség fogta el. Livingstone örült a segítségnek, amelyet kapott és amlyet még várt, Stanley örült, mert ha nem is tudta Livingstone-t kiriagadni Afrika földjéről, mégis megtette, amivel megbízták és viszi magával a várva-várt híreket. Unanyembe határában utólszor fogott kezet a két férfi: a felkelő és a lenyugvó nap. Az egyik pályájának már utolsó ezermérföldjeit járta, a másik most tette meg az első ezret, hogy azután még ezret és ezret adjon hozzá.Stanley csapata eltűnt a keleti erdősségekben, hogy utat törjön az Indiai-óceánig, Livingstone embereivel nyugat felé fordult, hogy mérhetetlen szenvedések után körüljárja a Bangveolo-tavat, ahonnan visszafelé nem látta már többet Afrikának előtte oly kedves földjét”
illusztrációm Vámbéry Ármin : Dervisruhában közép-ázsián át c. könyvének (1867) “Visszaérkezés a Perzsa fővárosba” fejezetéhez
“Kiváltképpen meghatott azonban magyarországi földimnek Szántó úrnak részvéte, ki a perzsa fővárosban a szerény szabómesterséget űzi. E sajátságos ember, ki egy Tisza menti faluban született, a katonai sorozás elől menekvendő, megszökött, minthogy kényelmesebbnek tartotta a könnyű tűvel tartani a fegyvergyakorlatokat, mintsem a nehéz puskával. Eleinte Konstantinápolyba ment, onnan Kisázsián át Arábiába, onnan ismét dél-Perzsián keresztül Indiába, mégpedig nagyobbrészt gyalog. Már Kína fővárosa felé akart indulni, midőn értésére estek hazájában 1848-ban történt forradalmi események. Ezen hírek annyira föllelkesítették a hazafias lelkű szabómestert, hogy a hazatérésre határozta el magát, a szabadság zászlaja alatt küzdeni. Azonban Indiától Európa igen messze van, kiváltképp ha az ember csak vitorláshajón teheti meg az utat, s így Sztambulban már csak a világosi katasztrófának hírét kellett hallania. Megcsalatkozva reményeiben, újra megragadta tehát a vándorbotot és a varrótűt, s Tebriszen keresztül Teheránba utazott, hol vele én is találkoztam.
Különösen csodálatos volt beszéde, mely mindazon szólamokat egyesítette, amelyeket a különböző országokban a sajátjává tett. A beszélgetés elején még csak ment a dolog úgy-ahogy, de mihelyt tűzbe jött, német, magyar, vagy francia szavakat kevert a török, a török, arab, perzsa, kurd és hindosztániak közé, úgyhogy az ember feje egészen belekábult, és össze kellett szedni annak minden nyelvtudományát , aki őt meg akarta érteni. Becsületes szíve túl boldog volt, midőn földijének szerencsés menekvéséről értesült, , s igénytelen vagyoni állapotának dacára mindenáron egy nadrággal akart megajándékozni, mivel azonban, ezt én egyáltalában nem fogadhattam, rábeszélte tatáromat, hogy legalább az vegye föl ajándékát. A közép-ázsiai hangosan fölkacagott a neki oly nevetségesnek látszó ruhanemű fölött, s mikor csupa kíváncsiságból magára vette, a jó Szántó magán kívül volt örömében és büszkeségében, hogy ő a legelső a világon, aki egy tatárt nadrágba bújtatott.”
Különösen csodálatos volt beszéde, mely mindazon szólamokat egyesítette, amelyeket a különböző országokban a sajátjává tett. A beszélgetés elején még csak ment a dolog úgy-ahogy, de mihelyt tűzbe jött, német, magyar, vagy francia szavakat kevert a török, a török, arab, perzsa, kurd és hindosztániak közé, úgyhogy az ember feje egészen belekábult, és össze kellett szedni annak minden nyelvtudományát , aki őt meg akarta érteni. Becsületes szíve túl boldog volt, midőn földijének szerencsés menekvéséről értesült, , s igénytelen vagyoni állapotának dacára mindenáron egy nadrággal akart megajándékozni, mivel azonban, ezt én egyáltalában nem fogadhattam, rábeszélte tatáromat, hogy legalább az vegye föl ajándékát. A közép-ázsiai hangosan fölkacagott a neki oly nevetségesnek látszó ruhanemű fölött, s mikor csupa kíváncsiságból magára vette, a jó Szántó magán kívül volt örömében és büszkeségében, hogy ő a legelső a világon, aki egy tatárt nadrágba bújtatott.”
illusztrációm Bánó Jenő : Bolyongásaim Amerikában c. könyvének (1906) “A spanyol Transantlantique társaság gőzhajóján töltött utolsó órák” fejezetéhez
“Miután hajónk megállott és horgonyt vetett, velem együtt az utasok legnagyobb része ladikot kívánt fogadni, hogy még az este szárazra léphessen. A hajóparancsnok azonban e szándékunkban megakadályozott és szigorú rendeletet adott ki, hogy reggelig, vagyis míg a hajó a kikötő mólóján ki nem kötött, senkise merészkedjék azt elhagyni. Nem maradt tehát egyéb hátra, , mint belenyugodni ebbe a szigorú intézkedésbe és bevárni a lefekvés idejét. Ehhez azonban még nagy idő hiányzott , mert nyolcra sem járt még a mutató. Hogy tehát a még hátralévő idő elteljen, természetese hogy mindenki szórakozást keresett. Az első- és másodoasztályú utasok egy része kártya vagy sakkjátékkal töltötte az időt, mások egy borzasztó hamisan hangolt zongora hangjait hallgatták, de ezek nem annyira a zene miatt, mint inkább az annak billenytyűit verő szép fehér kacsók tulajdonosnője kedvéért, aki egy nagyon csinos venezuelai kreol hölgyecske lévén, ábrándos szemeit igen ügyesen tudta az őt körülvevő fiatalemberek során végiglegeltetni. Ezezk azután az ugyancsak erős mágnes hatása alatt oly figyelemmel hallgatták játékát, mintha az illető legalábbis egy Liszt vagy Rubinstein művészétevel bírt volna. Igazán ügyes kis teremtés volt, mert művészetének hiányát, de legyünk igazságosak: a zongoráét is, szemjátékával tudta pótolni. Ha a melódia mélabús, szomorú volt, szemei is melanchólikusantekintettek körül, ha a zene gyors vagy víg volt, mosoly sugárzott belőlük.Képzelem, ha a mi gyors csárdásainkat tudta volna reprodukálni, oly tűz lappangott volna a két bogárszemében, hogy aki beléjök pillant, vagy elszédül, vagy elkárhozik.”
illusztrációm Ferdynand Antoni Ossendowski : Állatok, emberek és istenek c. könyvének (1922) “ A háború borzalmai” fejezetéhez
“ A természet csak az életet ismeri. Neki a halál csak epizód, amelynek nyomát eltörli homokkal, hóval és kövér fű, és színesen csillogó bokrok meg virágok díszeivel.
Nagyszerű a természetnek közömbössége a halállal szemben és mohósága az élet után. “
Nagyszerű a természetnek közömbössége a halállal szemben és mohósága az élet után. “
Köszönöm a figyelmet
-----------------
Thank you for watching
